“A hangok csodálatos gyógyító ereje”
Egy komoly betegségből kilábaló-félben otthon munka közben “háttérzajként” a Zugló TV műsora ment. (Érdekesség, hogy szinte soha nem néztem ezt a csatornát, fogalmam nincs  éppen miért oda kapcsoltam akkor.)
Illetve talán tudom, ha arra gondolok, amiben egyre jobban hiszek, hogy soha-semmi-nem-történik véletlenül velünk az életben!) Egyszerre csak egy kedves, nyugodt, szerény hangra lettem figyelmes, aki arról beszélt, hogy a hangoknak milyen “gyógyító” ereje van, amelyet ő élete és munkája során sokszor megtapasztalt (mivel zenetanárnő) de
leginkább kiteljesedni ezt a tibeti hangtálak és zene-szerszámok megszólaltatásával elkezdett munkája során érzett. Egyre inkább fontosabbnak tartja ezen a téren segíteni az embereket, gyerekeket és különösen meghatott, amikor arról kezdett beszélni. hogy ezen hangtálakkal a Madarász utcai Gyermekkórház kis betegeivel is kipróbálta
ezt a hangterápiát ( teljesen karitatív módon!!) és  a megnyugtatásuk, a harmonizálásuk terén komoly sikereket ért el, ami számára igen nagy boldogságot és jóérzést jelentett. Nagyon kíváncsi lettem erre a kedves személyiségű emberre és szerencsére a nevét sikerült megjegyeznem ami alapján az interneten elkezdtem keresgélni és a legnagyobb örömömre (semmi nincsen véletlen!) megtaláltam Katalint, sőt az elérhetőségét, a telefonszámát is.
Olvastam, hogy felnőtteknek a szerdai napokon este tart “tibeti hangfürdőt” ahová bárki csatlakozhat a Bánki Donát utcai Jóga stúdióban. Felhívtam őt, rendkívül kedves és segítőkész volt már a telefonban is.
Megegyeztünk, hogy elmegyek kipróbálom a hangfürdőt hátha segít a kissé zaklatott és elbizonytalanodott idegállapotomon, amibe betegségem miatt kerültem. Mindez ha jól emlékszem még március végén történt.
Aztán a sors még kegyetlenebb módon beleszólt az életembe. Férjem, akivel közel 40 évet töltöttünk együtt, hirtelen megbetegedett. Már az elős vizsgálatoknál is kiderült, hogy nagyon nagy a baj. Majd megindult egy kegyetlen harc a gyilkos betegséggel, szaladgálás orvostól- orvosig egyik vizsgálatról a másikra, egyik kórházból a
másikra. Az állapota olyan gyorsan és annyira feltartóztathatatlan módon ment előre, hogy mire sikerült a diagnózist felállítani, akkorra már nem lehetett semmilyen  érdemi kezelést kezdeni nála és maradt a
fájdalomcsillapítás és a tüneti kezelés, ami mellett persze a halála hamarosan bekövetkezett.
Szinte minden időt vele próbáltunk tölteni utolsó napjaiban, de látni az embertelen szenvedését, a végletekig kimerített mind engem, mind pedig a lányomat. Halálát követő időszakban rettenetes állapotban voltam lelkileg, de
fizikailag is. Alig volt erőm-energiám valamire, a derekam rettentően fájt.
Rájöttem, hogy igazából nem is a derekeam, hanam a vesém fáj! Arra gondoltam ott van az élet-energiánk helye, ez bizony nagyon komoly probléma. Törtem a fejem, mit is tehetnék regenerálódásom érdekében. Egyik éjjel furcsa álmom volt. Egy üveghang-csengésre ébredtem (egészen biztosan tudom, hogy arra!) pedig semmi ilyen tárgy a hálószobámban nem volt. A hang teljesen “éteri”-nek tűnt és olyannak, amit előtte még soha nem hallottam.
Továbbra is “szétesett” állapotban éreztem magam. Aztán valami bevillant: a TIBETI HANGTERÁPIA! hátha segítene, gondoltam és felhívtam Katalint.
A következő szerdán ott voltam a hangfürdőn a Jóga Súdióban. Lenyűgözött a relaxált állapotban való tibeti hangszerek hangfürdője, melyben kiemelkedő volt a gong (nagyon rossz és zaklató képek is megjelentek erre képzeletemben) majd “láss csodát” megszólalt az az éteri hang, amit előzőleg álmomban hallottam! Hihetetlen volt az élmény és számomra
olyan volt, mint a “szférák” üzenete. Kicsit félelmetesnek is találtam az egészet, de Katalin megnyugtatott és
biztatott 3-4 nap múlva sokkal jobban fogom majd magam érezni. És ez így történt! Megnyugodtam, eltöltött valamilyen”megnyugvás-belenyugvás” a történtekbe és egy pozitív hangulat kezdte felváltani a depressziót.
A legnagyobb csoda azonban az volt, hogy teljesen elmúlt a derék (vese)
fájdalmam.
Örökre hálás vagyok a sorsnak (angyaloknak?) hogy ilyen utat mutattak nekem. Azóta ha tudok részt veszek Katalin óráin és egyre inkább meggyőződtem arról, hogy Ő milyen tiszta, pozitív egyéniség, akiből sugárzik a
szeretet és segítőkészség. Kívánom neki, hogy sok embernek adjon illegalább ilyen “gyógyulást” az ő elhivatottsága,és az amit csinál a hangokkal, hangtálakkal, hangszerekkel,   mint nekem.
Dr. S. Edit

“Angyali hangfürdő”

Szeptember 20-án különös, szinte felfoghatatlan élményben volt részem Szedlacsek Kati hangfürdőjén, ahol olyasmit élhettem át huszonegy évesen, amelyet más emberek egész életük során nem tapasztalhatnak meg. Már másodszorra vettem részt Kati meditációján, azonban ez alkalommal sehogy sem sikerült ellazulnom. Az agyam csak kattogott, s már éppen kezdtem volna csalódottá válni, amiért az első hangfürdő sokkal nagyobb hatással volt rám, amikor megszólalt a koshi. Ez a kis szélcsengő olyan nemes hanggal töltötte meg a teremet, és ezzel együtt engem is, hogy egyből bizakodni kezdem az ellazulásban. Ráadásul, ahogy közeledett felém a csilingelése,pozitivitásom is egyre nőtt, s nyugalom áradt szét bennem. Az igazi varázslat azonban csak akkor történt, amikor pontosan felettem dalolt a csengő: lecsukott szemem sötétjéből egy angyal alakja rajzolódott ki előttem, s képe egészen földöntúli boldogsággal töltött el. Szavakkal nem tudom kifejezni mi játszódott le bennem ekkor, azonban sok mindent elárul, hogy könnyek szöktek a szemembe. Ez a kis lény éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, soha, még akkor sem, ha úgy érzem senkim sincs. Az angyal, amilyen hirtelen jelent meg, olyan hamar tűnt tova az elmémből, azonban a nyugalom, amelyet magával hozott hosszú ideig megmaradt bennem. Távozása után tudatom hevesen kutatni kezdte, mégis ki lehetett a felbukkant oltalmazó. Egyetlen rokonom jutott eszembe: Vera nagymamám, aki tizennégy éves koromban hunyt el, s mindig azt kívánom bár jobban ismerhettem volna. Amint újra megszűntem tudatosan gondolkodni éreztem, hogy lelkem kikívánkozik testemből, s emelkedni kezd. Mire felfogtam mi történik már a felhők között úsztam, s reménykedve megtalálásában, keresni kezdtem az angyalomat. A sűrű felhőködben azonban senkit sem láttam, így hát engedtem a felfelé húzó erőnek, s tovább emelkedtem át megannyi felhőrétegen, fel az égbe, ki az univerzum sötétjébe. Amikor megálltam, már egészen kicsinek látszott csak a bolygónk. Néztem az öklömnyi nagyságú zöld és kék golyócskát, a távoli Földet, s egyszer csak felrobbantam. Milliónyi apró, csillogó részecskére szakadtam, s mintha arany csillámport fújnánk szét körülötte, betakartam a bolygónkat. Ragyogott minden kicsiny darabkám és általam ragyogott a Föld is. Majd lassan újra egyetlen egésszé váltam és zuhanni kezdtem: úgy hulltam alá, akár az őszi levél a fáról. Száguldtam a mélységbe, vissza a testembe, de nem féltem, tudtam hogy nem eshet bajom. Visszatértem a fizikai létbe, csak a lelki kezem maradt üdvözlőtartásban a szívem előtt. Hihetetlen érzés volt, mosolyogtam és közben csorogtak a könnyeim.Később ráeszméltem mit is vittem véghez. Életem legnagyobb vágya, hogy boldogságot teremtsek, pozitivitást és szeretetet adjak minden egyes embernek, de egészen mostanáig úgy képzeltem ezt lehetetlen végrehajtani. Nem is vágy ez talán, hanem inkább egy álom, amelyről sosem hittem igazán hogy valóra válik. Még annál is valószínűtlenebbnek tűnt, minthogy egyszer Louboutinban járok majd. A hét elején gondolkodtam ezen és kértem, hadd lássam meg hogyan kell, csak találjam meg a módját. És megtörtént: ragyogást, fényt, szeretet adtam az egész világunknak és azt hiszem soha nem voltam még boldogabb.

Cieleszky Kinga

Hangfürdő a táborban. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk becsuktuk a szemünket és a hangokra
koncentráltunk. Személy szerint nekem nem csak egy dolog jutott eszembe, hanem egy egész
történet, amit most el is mesélek.

Először nem látom, ki énekli, aztán a
folyó túlpartján lévő egyetlen fának óriási a tetejéről (ami eddig ott sem volt) leugrik egy fura tündér.
A bőre hófehér, a haja viszont fekete, ahogyan ruhája és szeme is. Nem jön közelebb, csak énekel
tovább, mint egy madár. Nem kell közelebb jönnie, mert én megyek oda hozzá, csak azt nem tudom
miért. Belegázolok a folyóba, ami egyre mélyül. A túlparton a tündér egyre távolodik, mintha azt
akarná, hogy utána menjek. És én így is teszek. egyre csak megyünk, és megyünk, amíg egy fémkapuhoz érünk.
Amint a kapu vonalához érek egy pillanatra a tündér, aki ide hozott és többi társa, akik a kapun túl
lévő kis faluban vártak fekete bundájú farkasokká változnak, mintha az igazi alakjukat akarná felfedni
a kapu, de ahogy túllépek a kapun, ismét tündérek lesznek.
A tündér abba hagyja az éneklést és a gyönyörű fémkapuból, amivel biztos nagyon sok munka volt,
egy ronda vaskapu lesz. A kedves tündérek sem tűnnek már olyan barátságosnak. A kis házacskák,
amikben élnek hirtelen cellák lesznek, az egész falu fölött meglátom a halvány kupolát, de csak egy
pillanatra, mert abból pedig egy óriási vasrács lesz, mintha az egész falu egy nagy börtön lenne,
amiben a tündérek (már ha lehet őket így hívni) a rabok. Ekkor már sejtem, hogy jobb, ha megyek. De
a kapu zárva, másfele pedig nincsen kiút. A tündér-farkasok meg egyre csak közelednek, szemükben gonosz fény csillan.
Már csak két méter választ el tőlük… egy… fél… és ideér… tek volna, ha nem találom maga a kapun
kívül. Elkezdek rohanni. Hátranézek, a tündérek próbálnak kijutni börtönükből sikertelenül. Futok
egyre messzebbre, már a folyónál járok, a túloldalon csak az erdő van, tehát muszáj, bemenjek. De előtte megállok pihenni. Egy hang viszont megszólal a fejemben:

Ne állj meg! Még ne!

Így hát futok tovább egészen az erdő széléig. Már egészen besötétedett, felmászom egy fára,
mert meghallom a farkasok vonyítást. Bár, ha a farkas-tündérek azok, akkor fára mászva se
lenne esélyem. Minden esetre sikerült elaludjak.
Reggel madárcsiripelésre ébredek. Lemászom a fáról, elindulok vizet keresni. Kicsit beljebb az
erdőben találok egy kis patakot, amiből jó sokat iszom. Visszamegyek a fához. Onnan már
csak egy pár méter és vége van az erdőnek. Kisétálok és egy óriási, végtelennek tűnő mező
tárul a szemem elé. Előttem végig a rét, nekem balra egy sziklás hegység húzódik, ami nem is
olyan magas, esetleg felmászhatnék a tetejére. Jobbra folytatódik az erdő. Végül amellett
döntök, hogy megyek egyenesen előre végig a vadvirágos mezőn.
Amint a közepére érek, meghallom a farkasok ordítását. De ez nem az erdőből szól, hanem
innen a mezőről. De nem csak egy irányból, hanem mindenhonnan. Körbevettek. Hallom,
ahogy jönnek. De elég hangosak farkasokhoz képest. Majd meglátom, hogy nem farkasok,
hanem a tündérek. Folyamatosan közelítenek. Aztán egyszer csak átváltanak a farkas
alakjukra. Ezért hallottam a farkasok vonyítását! A farkasok viszont gyorsabbak, egy pillanat
és itt vannak. Én pedig nem csinálok semmit. Már csak annyit látok, ahogy nekem rontanak.
Riadtan ébredek fel. Mindent kísértetiesen hasonlít az álmomra. A madarak csivitelnek. Az
erdő ugyan úgy néz ki. Elmegyek vízért. Ugyan ott csörgedezik a patak. Kilépek az erdőből, a
mező, a hegyek, az erdő másik fele ugyan olyan. Most inkább a hegyet választom. Bő három
óra volt mire felértem a tetejére. A túloldalon a tenger van. Szusszanok egyet, leülök.
Körülnézek. Egy táblaszerű valamin akad meg a szemem. Biztos, hogy nem természetes, írás
van rajta, de nem tudom elolvasni. Aztán megint megszólal a hang a fejemben: Küldetésed van. Mentsd meg őket!

– de kiket kérdeztem volna, ha nem látom meg őket. Átlátszóak voltak, olyanok, mint a szellemek. A kezükön, lábukon bilincs. Szélből. Lenézek a táblára, most már el tudom olvasni: „Ők sosem szabadulnak, de nem is kell”
A legelőn találom magam. Felnézek a magaslatra, ott vannak a rabok. A kezemben a tábla.
Meghallom a farkasok vonyítását. Bepánikolok. Meglátom a tündéreket. Élőben sokkal
ijesztőbbek. Átváltoznak farkasokká. De most is csak állok. Nem tudom, mit csináljak.
Szaladjak el? Akkor utánam jönnek, és ő gyorsabbak, mint én. Talán még az erdőbe be
tudnék szaladni, és akkor felmászhatnék egy fára. De akkor meg visszaváltoznak tündérré, és
szintén legyőznek. Ahogy pörög az agyam, azon kapom magam, hogy a táblát bámulom. Ők
sosem szabadulnak, de nem is kell. Ők sosem szabadulnak, de nem is kell. Ők sosem
szabadulnak, DE NEM IS KELL. És akkor beugrik! Nem akarják, hogy a rabok kiszabaduljanak!
A tábla manipulál! De a farkasok mindjárt ideérnek.
Eltöröm a táblát. A farkasok eltűnnek. Egy fuvallat érkezik a hegy felől. A bilincsek kioldódtak.
A rabok most már nem átlátszóak.
Kinyitom a szemem. A hangfürdőn vagyunk. De még hallom, ahogy a hang a fejemben szól: Köszönöm! Verbó Szonja (10)